valahogy amikor megígérem, hogy ezentúl nem érdekel és nem tudsz már bántani engem sem szavakkal sem tettekkel akkor mindig történik valami ami bebizonyítja, hogy nem így van.
veled szemben mindig gyenge és törékeny leszek.akárhányszor éreztem eddig magam kiszolgáltatva és megtaposva a padlón akkor sem tudtam azt mondani, hogy menj el és nem akarlak látni többé.mert tudom, hogy elmennél.
elmennél és vissza sem fordulnál.és én soha sem tudnám megbocsájtani magamnak, hogy elküldtelek. helyetted saját magamra haragudnék, mint mindig.. pedig mennyire hiányoznak a kedves szavak.. a kedves szavak helyett a veszekedés. a veszekedés helyett a szeretet ami nem olyan ami fáj hanem ami melegséggel tölt el és megremeg a testem. ha egyszer az életben vissza nézhetnék egy pillanatot akkor tudod mi lenne?! az első csókunk. semmi más.
igazából arra jöttem rá, hogy lehet azért volt régen nehezebb, hogy most könnyebb legyen. ugyan nem sokkal de könnyebb.lehet ha nem történik meg a múltban az a sok veszekedés és nem küzdök annyit érted akkor most gyengébb lennék, mint valaha és valószínűleg egyedül maradtam volna.és örülök neki, hogy küzdöttem mindig is.mert ha majd egyszer oda kerül a sor akkor nagyon megfogod köszönni, hogy azokban a pillanatokban nem engedtelek el.remélem arra is emlékezni fogsz mindig, hogy letöröltem a könnyeidet.
nem azért mondom ezeket, hogy felvágjak vele.. sőt:)
nem, nem kell ajándék sem elismerés.csak egy kis kedvesség és figyelem..
a sebezhetőség a legnagyobb hibám.
szeretlek.